A 13. században épült Simontornya vára, mint harcedzett katona állta a sarat évszázadokon át, keményen kitartva mind az ellenségek pusztítása hevében, mind az idő vas fogainak marcangolása közepette. Öreg tégla testét megannyi régi heg, és sebesülés nyoma tarkítja, melyek bár pompáján csorbítanak, de számtalan izgalmas részletről árulkodnak, érdekes történeteket mesélnek el, amelyek közelebb visznek minket a vár történetének megismeréséhez.
A 18. század elején már úgy tűnt, hogy végleg megpecsételődött a sorsa, hisz tervbe vették felrobbantását, de a Habsburg-hű Styrum-Lymburg család kérelmére épségben hagyták. A várban két Styrum gróf is lakott, mivel más lakható ház akkor még nem állt rendelkezésükre, de az új kastély építése után, magtárrá átépítve csak gazdasági célokra használták. Így az 1930-as években a zirci apátság vette meg, s bérbe adta a Simontornyai Bőrgyárnak. A várból bőrgyári raktár, a mellé épített félnyeregtetős toldalék épületekből szükséglakás lett.
Az épület feltárását és helyreállítását az OMF 1960-ban kezdte meg Lócsy Erzsébet régész és Horler Miklós építész irányítása mellett.
1964 és 1974 között részlegesen helyreállították, a vár egykori épületeiből a déli oldalon a kaputorony, öregtorony és a lépcsőház tömbje, a keleti oldalon pedig az egykori palotaszárny ma is áll, falán megőrizve múltjának érdekes elfeledett részleteit. A teljesen elpusztult északi szárny maradványai fölé modern védőépület épült, a nyugati szárny pedig nem került visszaépítésre.
A simontornyai vár első korszakánál az északi oldalon kaputornyot alakítottunk ki (ahogy az ásatási alaprajz sugallja), a kaput védő kis, szögletes barbakánnal (mely erősen hipotetikus az adatok hiányából következően), míg a déli oldalon az öregtornyot ábrázoltuk, melynek falazatából ma is azonosítható egy részlet. A vár a kor szokásaihoz illeszkedve vakolt és meszelt felületet kapott, tetején fazsindelyes héjazattal. Nagyon hasonló volt a szigetvári vár kortárs formája (tehát a korai négyzetes alaprajzú lovagvár), de érdekes analógiák találhatók még Nyugat Európában is, például Mauvezin vára Franciaországban.
A régészeti kutatások alapján a négyszögletű várat a 14. században körbevették egy ívelt, pártázatos külső fallal, míg az öregtorony alsó szintéje kaput nyitottak, valamint megépült a keleti palotaszárny. Az épület továbbra is vakolt, meszelt, zsindelyezett külső kialakítást kapott.
A 15. században az épület nem változott jelentősen, mindössze a féltetővel fedett loggiával került kiegészítésre, amelyet a nyugati palotaszárnyhoz építettek.
A négyszögletű vár nyugati fala és az azon kívül futó íves fal között ma falszoros látható. Ugyanakkor több dolog is bizonyítja, hogy ez nem falszoros, hanem egy nyugati palotaszárny volt, amely által a vár palotaszárnyai körbe érve egy zárt udvart hoztak létre. Ez a szárny helyiségeinek válaszfalai előkerültek az ásatások során, igaz csak az alapozásuk, és a hozzájuk tartozó járószintek padlóburkolatai.
A nyugati fal külső támpilléreinek egyikében pedig egy kút került elő, amely arra utal, hogy a fal másik oldalán található helyiségben konyha működhetett. A kor higiéniai ismereteinek hiányára utal, hogy közvetlenül a kútpillér mellett latrina emésztőgödre került elő, tehát ezen az épületszárnyon egy, a falsíkból kiugró latrina is helyet kaphatott.
A nyugati palotaszárny köré egy külső falat húztak fel, amelyet korábban – tévesen – egy várárok kontraeszkarpa falaként azonosítottak. Valójában a várárok nem a vár falai alatt húzódott közvetlenül, kivéve a déli oldalon. Az épület nem csak a palotaszárnyak tekintetében került fejlesztésre az előző évszázad állapotához képest, az új kaputorony, öregtorony és a hozzá kapcsolódó lépcsőház is a 16. században épült ki.
A több súlyos ostromot kiállt erősség a Rákóczi szabadságharc bukása után elvesztette katonai jelentőségét. A szabadságharc után a vár pusztulásnak indult, raktárnak, lakóépületnek is használták. Új birtokosa, a Styrum Limburg család a várat csak rövid ideig lakta, majd uradalmi magtárnak alakította át. A Styrum család kihalása után a vár az Esterházyak, a Sina bankárcsalád, majd a gróf Wimpffen família kezére szállt.
A vár a 18. században pár helyen falköpenyezést kapott, egyes ablakokat lőréssé alakítottak át, a keleti oldalt pedig egy épületszárnnyal toldották meg. Az öregtorony harmadik szintjére pedig új emeletet emeltek, amely ma is látható.
A simontornyai vár mai formájában, bár helyre lett állítva, mégis sok olyan sérülést és nyomot őriz falain, amelyek segítségével nagy bizonyossággal következtethetünk az épület egykori küllemére. A nyomok értelmezésében Buzás Gergely régész, művészettörténész nyújtott segítséget, akivel megvizsgáltuk a vár minden szegletét, és gondosan feldolgoztuk a kapott adatokat. Az így nyert tapasztalatok segítségével megkíséreltük a simontornyai vár valaha készült leghitelesebbnek mondható elméleti rekonstrukcióját elkészíteni. Az alábbiakban lépésről lépésre megvizsgáljuk ezeket a részleteket.
Az épület falain sok helyen a vakolat kiváló állapotban megmaradt, míg az öregtorony keleti oldalához csatlakozó lépcsőház toronyban az öregtorony eredeti díszítőfestése is látható még napjainkban is. Ez azért izgalmas felfedezés, mert a lépcsőház torony később épült meg, mint az öregtorony, így annak az eredeti, egykor kívül lévő nyugati oldala a lépcsőháztorony belső terébe került. Az itt látható vörös és fehér festékekkel kialakított téglamintázat egykor az egész öregtornyot díszíthette. Érdekes, hogy az amúgy is téglából épült épületet levakolták, és arra visszafestették a téglamintázatot.
A vártornyok legfelső szintje fából ácsolt, konzolosan kiugró védelmi szintet kapott. A 16-17. század során az öregtornyot levakolták a ma is látható sárgás habarccsal, de az említett faszerkezet gerendáit körbe vakolták, így azok lenyomatai ma is egyértelműen árulkodnak az egykori fa gerendázat helyéről. Ugyanilyen lenyomatok árulkodnak az udvar felé eső oldalon is arról, hogy a palotaszárnyak felső loggia folyosója kifutott a kaputorony épület nyugati végéig. Ne tévesszen meg senkit a ma álló vár legfelső szintje, amely a középkorban nem létezett, ezt a 18. században építették hozzá. Az eredeti toronyfal a vakolatmaradványok felső szintjéig ért csupán, efölött már a gerendavázas szint következett.
Az öregtorony mellé épített új kaputorony legfelső szintje ún. fachwerkes, vagy más szóval fa gerendavázból és paticsfalból álló szerkezetű volt. Erre nem csak az öregtorony falán megmaradt gerendafészkek utalnak, hanem a csorbázatok hiánya is, amiből tégla vagy kőfalra lehetne következtetni. Egy vékony fal csorbázata látható csak itt, ami a kaputorony déli homlokzatától visszaugratva azt sugallja, hogy egy konzolosan kinyúló, faszerkezetű védőfolyosó mögött húzódó védőfalként szolgált.
A belső udvar északnyugati csücskében ma is látható egy boltív a járószint magasságában, ami arról árulkodik, hogy ott egy pincelejáratnak kellett lennie, amihez gádorfalas lépcső vezetett le. Az épület ma is alá van pincézve, de ezek a járatok barokk kori eredetűek.
A kaputorony nyugati falán látható vastag csorbázat sáv arról árulkodik, hogy eredetileg az épületet meg akarták hosszabbítani a nyugati irányban, de végül letettek erről, és az építmény sarkához kötötték be a nyugati palotaszárny végfalát. Ez utóbbi csorbázat töredékes és romos, míg a nyugati szép, szabályos. Ebből látjuk, hogy az egyik egy tudatosan félbehagyott falazat, míg a másik egy egykor álló fal kiszakadt csonka.
tervezett,
de el nem készült
részek
Az épület kívül egységes vakolt felületet és fekete kváderfestést kapott, hogy a vakolt fal szép szabályos falazóblokkokat imitáljon. Ennek a festésnek ma is nagy foltokban fennmaradt részletei láthatók a vár falain.
Amikor egy hajdani épület elméleti rekonstrukcióját készítjük el, nem csupán az épület önmagában, ami számít, hiszen az organikusan a tájba simulva jött létre, és a környezetével egyfajta harmóniát képez, ennek megalkotása nélkül pedig nem lehetséges megidézni az egykori küllemét. így kutatást kell végeznünk a környezeti táj domborzatáról, vízrajzáról, növény és állatvilágáról, illetve az akkori emberek által használatba vett területekről.
A Brickenstein-féle metszeteskönyvből ismert Simontornya ábrázolás sokak számára feltűnő részlete, hogy a várat egy kiemelkedő hegy tetejére rajzolták. Nyilván az ilyen hibák a kor várábrázolásinak esetében gyakoriak, hisz a készítő sok esetben soha nem járt a helyszínen, és gyakran a saját fantáziája szerint egészítette ki a hallomásból lerajzolt várakat.
De milyen is volt a valóságban Simontornya környéke a középkorban? A történeti táj elkészítésénél a várat középpontba helyezve egy 10 km x 10 km méretű területet dolgozunk ki alaposan, míg az azt körülvevő 50 km2 táj már csak elnagyoltan jelenik meg, ezáltal lehetővé téve, hogy a horizontig megszakítatlan tájat láthassunk.
A tájrekonstrukció készítésekor az első lépés, hogy a mai szatellit térképen lehatároljuk a vizsgálni kívánt területet, és azt egy térinformatikai rendszerben georeferáljuk. Egyszerűen fogalmazva arról van szó, hogy például régi térképeket, archív légifotókat, mai szatellitképeket, vagy ásatási helyszínrajzokat helyezünk egymásra rétegekben, ahol az egyes koordinátákat megfeleltetjük egymásnak, ezáltal a geográfiailag pontatlan rajzokat úgy torzítjuk, hogy az azokon szereplő lokációk a valóságos térbeli „helyükre” kerülnek.
Rendkívül hasznosnak bizonyult a Sió és a Sárvíz szabályozása előtti állapotokról készült 18. századi, 19. század eleji térképek gyűjteménye. Ezek segítségével közelebb kerültünk Simontornya környéke egykori vízrajzának megismeréséhez.
A mocsaras, árteres területen kiváló stratégiai lehetőséget nyújtott a számos kiemelkedő sziget, ezek legnagyobbikára épült Simontornya első vára, mely a nehezen áthatolható víztömegen áthaladó töltésút és hidak ellenőrzésére jött létre. A 13. század idején még szárazabb éghajlat jellemezte a Kárpát-medencét, ezért az árterek kiterjedése visszafogottabb volt, az ezt követő évszázadokban érkező ún. kis jégkorszak okozta nedvesebb időszakhoz képest.
A fennmaradó oklevelekre és a régészeti kutatások eredményeire támaszkodva megkísérelhettük a környék falvainak rekonstrukcióját. K. Németh András és Ódor János kutatásai rendkívül hasznosnak bizonyultak a települések pontos lokalizációját illetően, sikerült megállapítanunk, hogy az egyes falvak melyik időszakban keletkeztek és meddig voltak lakottak. Sok esetben a falusi plébániatemplom helyét is meg tudtuk határozni.
A falvak beazonosításánál sokszor az oklevelekben található leírások is segítségünkre voltak, de a máig fennmaradó helynevek is utalhatnak a középkori viszonylatokra, például az I. katonai felmérésen olvasható Szent Péter szőlőhegy, amely minden bizonnyal a középkori Szent Péter falu szőlőhegye volt egykoron, és a közelben feltárt faluval azonosítható ezáltal. Egyes falvak, mint Sáregres, elpusztulásukat követően akár kilométerekkel odébb épültek fel újra, míg más falvak, mint Menyőd vagy Börd egyszerűen beleolvadtak a terjeszkedő Simontornya mezővárosába.
2024
www.pazirik.hu
